|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 9 találat | lapozás: 1-9 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Mitu Melinda 2005. szeptember 26.Fejedelemmé választásának négyszázadik évfordulóján szakmai konferenciával és kiállítással emlékeztek meg szeptember 24-én Bocskai Istvánról Kolozsváron. A kincses város szülöttjét 1605 szeptemberében Medgyesen választották fejedelemmé. Uralkodásának viszontagságairól, kora művelődés- és vallástörténetéről a Babes–Bolyai Tudományegyetem, az Erdélyi Történeti Múzeum és a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem szakemberei a fejedelem szülőházában tartottak előadást, román és magyar nyelven. A fejedelem tevékenységét bemutató tárlatnak a rendezvény főszervezője, a Történeti Múzeum adott otthont. Az Erdélyi Református Egyházkerület levéltára okiratokkal egészítette ki a tárlat anyagát, többek között Bocskai Istvánnak a protestáns lelkészekhez címzett levelével. A kolozsvári múzeum saját gyűjteményét képezi az aranyozott ezüst, vésett, fedeles „Bocskai-kanna”, valamint több korabeli érem – köztük egy 1606-beli aranydukát a fejedelem képmásával, mely a kolozsvári pénzverdében készült. Bemutatták Berek Lajos budapesti mérnökezredes alkotását, Bocskai bronzból készült mellszobrát – a Bolyai János Honvéd Alapítvány adományát. Mitu Melinda, az intézmény aligazgatója elmondta, bár a kilencvenes évek elején a múzeum még egyetlen magyar vonatkozású tárlatnak sem adott helyet, a Bocskai-tárlat 1998 óta a negyedik, amellyel magyar történelmi személyiségre emlékeznek. /Rostás-Péter Emese: Bocskai István fejedelem metszeten és dukáton. = Krónika (Kolozsvár), szept. 26./ Kiállították a Bocskai- mellszobrot, amelyet a budapesti Dr. Berek Lajos mérnök-ezredes készített, és a kolozsvári Történelmi Múzeumnak adományozott. Dr. Mitu Melinda aligazgató jelezte, hogy a mellszobor az intézet középkori alapkiállításának részét fogja képezni. Dr. Berek Lajos köztéri alkotásainak száma meghaladja az ötvenet, Romániában ez az ötödik szobra, de a hatodik átadására is a napokban kerül sor. /Nagy-Hintós Diana: Bocskai Istvánt ünnepelték Kolozsváron= Szabadság (Kolozsvár), szept. 26./2006. július 8.Sorin Mitu történész, kolozsvári egyetemi tanár legújabb könyvében /Transilvania mea (Az én Erdélyem), Polirom Kiadó, Iasi/ részrehajlás nélkül, csak írott forrásokra támaszkodva, azt bizonyítja, hogy Erdély azoké, akik lakják, ahogy őseik is együtt éltek e tájakon. A Barátok és ellenségek című fejezet példákkal mutatja be, románok és magyarok hogyan vélekedtek egymásról a múltban. A román és magyar nemzetkép-kutatásnak hatalmas irodalma van, a szerző állításait Makkai László, Köpeczi Béla, Lucian Boia, Alina Mungiu, Mitu Melinda, Makó Mária, Miskolczy Ambrus, Magyari-Vincze Enikő és mások munkáira alapozza. Bemutatta, hogy a sovinizmus mérge nem erdélyi találmány, hanem jelen van egész Európa múltjában: török és görög, orosz és lengyel, német és francia, angol és ír épp úgy szapulta egymást az idők folyamán, mint román és magyar. A maga idején magyargyűlöletben senki sem múlta felül Alexandru Papiu-Ilariant (Marosvásárhelyen líceum viseli nevét). A mai Vatra Romaneasca egyesület ideológiája alighanem az ő munkáiból ihletődött, ugyanis ilyeneket írt le: igazi román hazafi csak magyarellenes lehet; a magyarok barbárságának az az oka, hogy jövevények Erdélyben, tehát nem európaiak, mint a románok, hanem mongol leszármazottak, míg a románokban tiszta római vér csörgedez. Az 1830-as években, tehát béke idején magyar szerzők műveiben a románok barbár jövevények voltak, akik juhaikkal a Balkán-félszigetről szivárogtak be Erdélybe, hogy itt a magyarok európai civilizációjának jótéteményeiben részesüljenek. Dóczy József 1830-ban egy bécsi tanulmányában megállapította, hogy a vlachok lusták, babonásak, műveletlenek. 1848 tavaszán, amikor a Habsburg-ház ellen szükség volna az erdélyi románok segítségére, Pálffy Albert a Márczius Tizenötödike hasábjain már így lelkesedett a románokért: „Csendes, békés, szelíd, hálás nép... Zöme a hegyekben él, a magyarság iránt semmifajta ellenséges érzelmeket nem táplál.” /Barabás István: Egymásra mutatva. = Hargita Népe (Csíkszereda), júl. 8./2006. július 26.Sorin Mitu legújabb könyvét – Transilvania mea (Polirom Kiadó. Iasi) (A mi Erdélyünk) – fél évvel megjelenése után is vihar előtti csend övezi. 1999 őszén Sorin Mitu XII. osztályos történelemkönyvének bűnéül a román nacionalisták azt rótták fel, hogy lábbal tiporja a nemzeti érzelmeket. A valóságban kizárólag levéltári források alapján szertefoszlatta a román nacionalizmus rögeszméit. Végképp felháborította őket, hogy Sorin Mitu a nemzeti kisebbségeket nem jövevényeknek, hanem a románsággal egyenrangú sorstársaknak mutatta be. A lejárató kampányban maga Adrian Nastase, akkor az ellenzéki szocdemek első alelnöke készített vádiratnak beillő szintézist: a Cotidianul 1999. október 18-i számában háborgott a tankönyv ellen: „A tanulók öntudatát beoltja a magyar revizionizmus eszméivel, amelynek célja Erdély autonómiája és a Román Állam megcsonkítása. A fiatal nemzedék nem ismeri a magyar revizionizmus historiográfiai agresszióját, ezért a tankönyv téves eszméi könnyen befolyásolhatják.” Különösen veszélyesnek tartotta a roesleri tézist, miszerint a római uralom alatt és a népvándorlások során a dák nép kihalt, így az Ázsiából érkező honfoglaló magyarok a IX. században üres területre érkeztek, a románok csak azután vándoroltak be a Balkán-félszigetről. Adrian Nastase egyébként 1999. október 11-én Bukarestben, az európai geopolitikai nemzetközi szemináriumon kijelentette: Erdélyben rövidesen súlyos etnikai konfliktusok következnek be. Sorin Mitu történész, kolozsvári egyetemi tanár 1965-ben született. Mitu egyik őse 1628-ban Bethlen Gábor fejedelemtől nemesi oklevelet kapott, elismerésül a hadjáratokban szerzett érdemeiért, mintegy bizonyságául, hogy az erdélyi román családok sorsa egybefonódott a magyarságéval. Sorin Mitu megemlíti, hogy ilyen példák nyomán tudott mentes maradni a nacionalizmustól, de ebben döntő szerepet játszott házassága is Melindával, aki most pályatársa is: Mitu Melinda számos tanulmányt közölt a román-magyar művelődési kölcsönhatásokról. Sorin Mitunak meglepően sok műve jelent meg, például olyan alapvető munkák is, mint az Istoria modernizarii Romaniei (1800-1918); Geneza identitatii nationale la romanii ardeleni; Introducere in istoria Europei moderne stb. Mostani könyvében a szerző köszönetet mondott barátjának, Mihai Razvan Ungureanunak, a Polirom Kiadó Historia sorozata szintén történész szerkesztőjének (jelenleg külügyminiszter), valamint Silviu Lupescu igazgatónak azért, hogy könyve megjelenését lehetővé tették „nem Erdélyben, hanem Moldvában!” – tette hozzá a szerző, talán arra célozva, hogy ilyen könyv Kolozsváron, az ottani román környezetben nem láthatott volna napvilágot. Sorin Mitu már bevezetőjében rögzítette célját, eloszlatni az Erdéllyel kapcsolatos, eddigi rögeszmés ködösítéseket. Utalt Ion Lancranjanra, Stefan Pascura, Ilie Ceausescura, akiknek művei már címükkel is sugallják tartalmukat (Erdély, az ősi román föld), hogy szembeállítsa velük az új történész-nemzedék (Lucian Boia és társai) tárgyilagos szemléletét. Sorin Mitu szertefoszlatja a legismertebb közhelyeket, előítéleteket; ízelítőül csak néhány példa. Erdély története mintha 1918. december 1-jével kezdődne, a román történészek többsége vagy démonizálja mindazt, ami előtte volt, vagy egyszerűen nem vesz tudomást róla. Így történik többek között a kolozsvári egyetemmel. Sorin Mitu ezért külön fejezetet szentelt az egyetem történetének Az itteni felsőoktatás kezdetei 1581-ig nyúlnak vissza, mikor Kincses Kolozsváron (a szerző ezt így, magyarul írja) Báthory István jezsuita intézetet létesített. 1872-ben indult be Kolozsváron a magyar tudományegyetem, amely 1897-től Ferenc József nevét viselte. A román történetírás erről a korszakról nem akar tudomást venni – írta Sorin Mitu -, mintha Kolozsváron a felsőoktatás 1919-ben, a román egyetem megalapításával kezdődött volna. El kell mondani, hogy Kolozsváron létezett a Ferenc József Tudományegyetem, amelynek román utódja csak 1919-ben indult be, és 1927-ben kapta a Regele Ferdinand I nevet. Történetéhez hozzátartozik 1959 is, amikor a kommunista rendszer egyetlen tollvonással egyesítette a Babes és Bolyai egyetemeket, hogy engedményt tegyen a román nacionalizmusnak. Tudomásul kell venni azt is, hogy Románia mint országnév, csak 1833-tól létezik, míg Erdélyt első ízben 1190-ben említik források, írta. Ennek ellenére, némelyek fesztelenül emlegetik Románia első vonatját, első futballcsapatát, első villanyvilágítású városát, noha mindez Ausztria-Magyarország területén létezett. A Monarchia hatása nélkül Erdély ma a török és orosz befolyás nyomán úgy festene, mint Moldávia Köztársaság, azzal a különbséggel, hogy itt a román sovén-nacionalizmus nem az oroszok, hanem a magyarok ellen irányul. A regáti szellem és különösen a kommunista rendszer romboló hatása következtében a mai Erdély tökéletesen hasonult Románia többi részéhez. Sorin Mitu ebből az alapállásból vizsgálta az autonómia, illetve Erdély föderalizációjának „szép illúzióját”. Az előfutárok bemutatása után eljut a teoretikusok mai nemzedékéhez: Alexandru Cristelecan és Sabin Gherman után Molnár Gusztávhoz. A föderalizáció kérdésében Sorin Mitu nem ért egyet Molnár Gusztávval. Szerinte már az elképzelés kiindulópontja téves, miszerint Erdély különbözne Románia többi tartományától, mert ez csak 1918 előtt volt így, ma már Bukarest balkáni szelleme, a felületesség uralja Erdélyt is. A történetírással kapcsolatban Sorin Mitu a Köpeczi Béla nevével fémjelzett, Erdély története című háromkötetes monográfiát (1986) tartja legjobbnak. Ez a monumentális vállalkozás mutatja be legteljesebben és legkiegyensúlyozottabban Erdély román, magyar és szász közösségeinek múltját. /Barabás István: A mi Erdélyünk. = Új Magyar Szó (Bukarest), júl. 26./2016. augusztus 20.Kolozsvár kiváltságleveleiből nyílt kiállításMTI - Kolozsvár városi kiváltságleveleiből nyílt kiállítás a városban működő Erdélyi Történeti Múzeumban pénteken annak tiszteletére, hogy I. Károly király hétszáz évvel ezelőtt emelte városi rangra a települést. A Cluj – Kolozsvár – Klausenburg 700 című kiállításon több tucat olyan dokumentum eredeti példányát vagy másolatát lehet megtekinteni, amelyekkel a magyar királyok biztosítottak kiváltságokat a város számára, illetve amelyeket a város tanácsa fogadott el. A legrégebbi dokumentum 1336-ból származik, és Károly király kézjegyét és pecsétjének egy darabját is őrzi. Ez a dokumentum idézi az alapkiváltságokat biztosító – szintén Károly király által – 1316. augusztus 19-én kibocsátott kiváltságlevelet. Megtekinthetők azonban olyan kiváltságlevelek is, amelyeket Nagy Lajos, Luxemburgi Zsigmond, Hunyadi János, Mátyás király, vagy Mihály vajda állított ki a város számára. A legutolsó kiváltságlevél 1708-ból, I. József király uralkodása idejéből való. Mitu Melinda, a múzeum aligazgatója nyitóbeszédében elmondta: ezek az iratok nemcsak a város, de Erdély, Magyarország, Románia és egész Közép-Európa történetének fontos dokumentumai. A kiállítást ezek mellett a város, és a város történetében fontos szerepet játszó magyar királyok megannyi ábrázolása, és különböző tárgyak is gazdagítják. Megtekinthető például a Kolozsvári hóhér pallosa és az egyik városkapu lakatja, kulcsa is. Flóra Ágnes Kolozsvári levéltáros, a kiállítás egyik kurátora azt a Luxemburgi Zsigmond által 1405-ben kiadott kiváltságlevelet emelte ki, amely jogot biztosított a városfalak megépítésére. Kovács Sándor római katolikus főesperes a kiállításra kölcsönadott 1349-es avignoni pápai búcsúlevélről beszélt, amely felsorolja azokat a lehetőségeket, amelyek révén a Szent Mihály-templom látogatói bűnbocsánatot nyernek. Megtekinthető a kiállításon a Kolozsvári tanácsnak az a határozata is, amely 1458-ban érvénybe léptette a paritásos városvezetési rendet. Eszerint a városi tisztségviselőket egyenlő számban választották a szász és a magyar városlakók soraiból, a bírói székben pedig évente váltották egymást a szászok és a magyarok választottjai. A Kolozsvári Magyar Napok keretében a kiállítás mellett számos más rendezvényen is felidézik Kolozsvár 700 éves városi múltját. A Kolozsvári Magyar Opera este a Mátyás-szoborcsoport közelében felállított főtéri nagyszínpadon mutatja be Erkel Ferenc Hunyadi László című operáját. Ezt követően nézheti meg a közönség Bordos László Zsolt világhírű vizuális művész háromdimenziós épületvetítését a Szent Mihály-plébániatemplom falán. Krónika (Kolozsvár) 2017. augusztus 18.Ismerjük meg Kolozsvár 19. századi lakóitKivételes alkalomban lehet részünk az Erdélyi Nemzeti Történeti Múzeum tegnap megnyílt időszakos, szeptember 15-ig látogatható kiállításán: Mitu Melinda és Török Károly muzeológusok jóvoltából megismerhetjük a 19. századi kolozsvári lakosokat, híres személyiségeket, és láthatjuk, hová fejlődött azóta a kincses város. Mindezt Veress Ferenc, az 1832-ben Kolozsvárott született (és 1916-ban ugyanitt elhunyt) fényképész, feltaláló munkássága révén, aki úttörőként honosította meg a kincses városban a fényképészetet – elsősorban neki köszönhetjük, hogy fényképeken ma is láthatjuk a korabeli Kolozsvárt és környékét, valamint a várost gazdagító és szépítő lakosait. A történeti múzeum gyűjteményében levő 1500 üveglemezről 300-at digitalizáltak majd nyomtattak ki papírra, ezek alkotják a kiállítás tárgyát, amelyet gazdagítottak, változatosabbá tettek korabeli tárgyakkal is. A tárlatot vezető Mitu Melinda lelkesen avatta be a közönséget mind a képi feldolgozás folyamatába, mind pedig a fényképészet régmúltjába, Veress Ferenc életében és munkásságába. Elmagyarázta, hogyan dolgoztak a zselatin réteggel borított üvegnegatívokkal, hogy majd javított, szép fényképeket állíthassanak ki. Érdekessége vagy akár újdonsága a kiállításnak, hogy számos régi felvételt számítógépen, digitálisan színeztek, igyekezve arra, hogy a ruházatok színe, mintázata minél korhűbb legyen. Erre azért vállalkozott Török Károly, mivel Veress Ferenc hosszú éveken keresztül kísérletezett a színes fényképezéssel – magyarázta lapunknak Mitu Melinda. A kiállított felvételek nagy többségében a kor ismert személyiségei, díszes öltözékben, vagy éppenséggel népviseletben, egyedül pózolva vagy családtagjaik társaságában. De szép számmal fotózott gyerekeket is Veress Ferenc, vagy embereket valamely tevékenység végzése közben. Láthatjuk például Simon Elek polgármestert, Borbély bajnokot, Enders cirkuszigazgató lányát, Andrei Şaguna ortodox püspököt, Ioan Fechete-Negruţiu görögkatolikus kanonokot, báró Bánffy Ernő leányait, Béldi György gróf fiát, Kendeffy Klára és Tisza Jolán grófnőket, báró Kemény Gézánét, Melka Vince festőművészt Prágából, Barabás Miklós festőt, Szinnyei József nyelvészt – és még hosszan sorolhatnánk városunk értékes, ismert és ismeretlen lakosait. De az egykori Kolozsvár és környéke, a város számos épülete, műemléke szintén Veress Ferencnek köszönheti a „megmaradását”, ezekből a ritka, kevésbé ismert felvételekből is láthatunk a kiállításon. Újvári Ildikó / Szabadság (Kolozsvár) 2017. szeptember 4.Átértelmezett portrék – amit Veress Ferenc nem láthatottVeress Ferenc a 19. század második felének Kolozsvárját fotózta. Ő volt az egyik első, aki rájött a fotográfia társadalmi lehetőségeire. Eltűnő épületeket, korabeli embereket kapott lencsevégre. Gazdagokat és szegényeket egyaránt. ni, hogy az évek óta állandó kiállítás nélküli Erdélyi Történeti Múzeum egyre több tárgyat hoz ki a raktárakból, hogy megmutassa, milyen értékek rejtőznek a szekrények mögötti szekrényekben. A múzeumi élet cseppet sem könnyű – ahogyan más területeken, itt is mindenkit betemet a papírmunka, nem hagyva időt és energiát arra, ami az intézmény lényege lenne (még törvényi szinten is): a tárgyak konzerválása és restaurálása mellett, ezek kutatása, kiállítása és bemutatása. Amikor néhány éve ott jártam és azt próbáltam kideríteni, hogy Veress Ferenc fényképésztől miket is őriznek, homályos válaszokat kaptam. A városképekből sikerült néhányat megnézni, de akkor még szó sem volt 1500 üvegnegatívról. Úgy tűnik, az eltelt idő alatt sikerült ezeket megszámolni, sőt digitalizálni is. Ez azért nem volt kis munka. A technikai folyamat röviden vázolva a következő volt: mindegyik üveglemezt befotózták, utána jött a számítógépes utómunka, átfordították pozitív képpé, javítgatták, retusáltak, színeztek. A végeredményt - legalábbis hozzávetőleg 300 kiállított képet – szeptember 15-ig megnézhetik a múzeum legfelső emeleti termeiben. De hogyan is kell nézni ezeket a képeket? A nosztalgia, a kíváncsiság, esetleg a kritika szemüvegein keresztül? A kurátorokat -Mitu Melindát és Török Károlyt is hasonló fogalmak vezethették, kritika helyett viszont át- és újragondolással közelítették meg az anyagot. Veress Ferenc 19. századi fényképész volt, kísérletező feltaláló, aki a korszellemhez igazodva, nagy és nemes eszmékben hitt. De nem csak hitt, hanem tett is ezekért – 1859-60-ban fényképalbumot állított össze Kolozsvárról, fényképeken dokumentálva a tereket, utcákat, épületeket. Néhány évre rá újra összeállított egy ilyen albumot, különösen figyelve arra, hogy belefoglalja a lebontásra ítélt városkapukat, tornyokat is. A város fényképezésével később sem hagyott fel, a kiállítást nyitó fotók is ezt mutatják: megörökítette az építkezéseket és az ezzel járó bontásokat, Kolozsvár 1800-as évek legvégi átalakulását. Veresshez köthető az első rendszeresen megjelenő magyar fotográfiai szaklap kiadása is: az 1882 és 1888 között megjelenő Fényképészeti Lapokban nem csak technikai szempontból írtak a fényképezésről, hanem rengeteg cikk szólt az új találmány társadalmi hatásáról, cikkeztek a fényképek esztétikájáról, de a portrékészítésről is. Az első számában Veress Ferenc, aki egyébként elsőként nyitott fotóműtermet Erdélyben, ezt írta: “Egy fényképész a mai társadalom kebelében nagyon szép állást nyert, érintkezik mindenkivel, a fejedelmektől kezdve, le, az utolsó szegényig.” Ha végigsétálunk a múzeumi termeken, és az antik hatású, de jól mutató keretek mögé helyezett portrékra nézünk, mi is meggyőződhetünk erről. Bornemissza Károly főispán harisnyában, jelmezben, övében tőrrel látható, Teleky Leontina pedig olyan, mintha tavasztündérnek öltözött volna. A város korabeli lakói maskarában, ünnepi- és hétköznapi ruhákban fogadnak, de azt már nem árulják el, sem ők, sem a kiállítás, hogy miért épp így láthatjuk őket. Nevük legalább megőrződött: az üveglemezek szélére gondosan és, Veresst ismerve, pontosan feljegyezte a részleteket, hiszen egy magára valamit is adó műteremben évek múlva is visszakeresték a régi portrékat, ha újra papírképet szeretett volna a megrendelő. A korabeli tárgyi kultúra, ruhák, játékok, napernyők és legyezők, kisebb-nagyobb kellékek, amelyeket a fotókon is felismerhetünk, szintén megjelennek a termekben. Az arcképekkel díszített legyezőt feltétlenül nézzük meg, hiszen ez egy kiváló példa arra, hogy a fényképeket milyen változatos módon használták fel, itt épp arra, hogy a meleg elviselhetőbb legyen, és a “legyezőnyelvet” használva titkosan üzenni lehessen (a legyező különböző tartása jelzésértékű volt). Az erszények, díszes és színes kis táskák kiállítása szintén jó ötlet volt, a formák, a használat jelei segítik a kapcsolódást a múlttal, és szerintem fura módon ez az a része a kiállításnak, amely összekapcsolja a nézőt a fényképekről visszanéző személyekkel. Belőlük ugyanis túl sok van: az egyforma méretben kinyomtatott képek a második terem után monotonná válnak, hiába színezték őket. Ez egyébként a korszakban is divat volt, már a dagerrotípiákat is színezték, élete utolsó szakaszában pedig Veress Ferenc is a színes fényképezéssel kísérletezett, de ez cseppet sem hasonlított arra, amit a kiállításon megtekinthetünk. A színezett portrék Török Károly digitális kísérletezései, amelyek egyszerű alapanyagként használják fel a több mint 100 éves képeket. Nem „az ilyen lehetett”, hanem „a photoshoppal ezt is lehet” érzetét keltve. Sajnos a nagyításokat nem ajánlott közelről megnézni: a képek sokszor homályosak, a pixelek pedig túl előretolakodtak. A 19. században sem volt egyszerű a fényérzékeny anyagokkal bánni, a vegyszerek arányait pontosan tudni kellett. Ez mára sem változott, sok odafigyelést igényel a kiterjesztések, a felbontás, a Dpi, a nyomtatók helyes kiválasztása. A kiállítótér berendezése hagyományos: falakon a képek, tárolókban, üveges szekrényekben a kiegészítő tárgyak. A Bécsi Múzeum két éve rendezett kiállítást Andreas Groll fényképeiből, az ő életpályája több tekintetben is hasonlít a Veress Ferencére. Kísérletezett, műemlékeket fotózott, bejárta a Monarchia több területét és albumokat állított össze képeiből. A kiállítás a fényképek történeti olvasatát helyezte előtérbe, azért is, mert a korabeli papírképeket állították ki. De a terekben Groll fotóiból részleteketet nagyítottak ki, azokkal vonták be az elválasztó falakat. A Bánságban megörökítette a vasút építését és a helyieket – az embernagyságúnál nagyobb méretű képről egy parasztcsalád nézett vissza. Előttük állva át lehetett érezni az Osztrák-Magyar Monarchiaként jellemzett időt. De térjünk vissza Kolozsvárra: az üvegnegatívokból csak néhányat állított ki a múzeum, ami nem meglepő, hiszen ezek igen érzékenyek. De érdemes lett volna fóliára nyomtatni ezekből és például az ablakokra ragasztani, jobban érvényesítve így az itt őrzött 1500 munkát. Az arcképek és a korabeli fényképezkedés megértéséhez pedig néhány idézet is jól fogott volna, például amit Rupprecht Mihály írt: „Az olyan fényképész, kivel az a természetes hajlam ösztön, szépérzet s az igazi tapintat az izlésben, nem mindjárt vele született, jól fogja tenni, ha sok képet néz meg,(...) de leginkább hasznára fog válni az, mihez természetesen kitartás és türelem szükséges, de ha megszokja, második szokássá válhatik benne – t.i. mikor társaságokban, melyekben jelen lehet, figyel a különféle arczok ezer- meg ezerféle változatos kifejezéseire és abban a pillanatban felismert világításokra. Tanulgassa hová fekszik az árnyék az arcban, ha mosolyog, nevet, búsul, sír, haragszik, ásítozik, csodálkozik...” (Fényképészeti Lapok, 1882. 5. szám, 66-67. oldal) Ha már tavaly, Veress Ferenc halálának 100. évfordulóján nem történet semmilyen megemlékezés rá, az idei kiállítás erre is kiváló: újraértelmezett portréin keresztül képzelhetjük el a 19. századi embereket. A Történeti Múzeum pedig halad afelé, hogy ne csak egy emlékekben létező intézmény legyen, hanem az örökség feldolgozója és bemutatója. Újvári Dorottya / Transindex.ro 2017. november 23.Magyar koronázási érmék és „Szent István koronája” KolozsváronNem mindennapi tárlatra készül az Erdélyi Nemzeti Történeti Múzeum Több mint 300 olyan érmét állítanak ki az Erdélyi Nemzeti Történeti Múzeumban, amelyeket magyar uralkodókoronázások alkalmából, vagy ezekre a ceremóniákra emlékezve bocsátottak ki. A Coronatus In Regem Hungariae… A Magyar Uralkodókoronázások Érmei című kiállítást a Magyar Nemzeti Múzeummal dolgozták ki. A magyar Szent Koronának minőségi, hagyományos technikákkal készített másolata is megtekinthető majd. A Făclia, amely az utóbbi időben szélsőségesen nacionalista cikkekkel jelentkezett, szerdán elmarasztaló írást közölt. Kifogásolta: „István király koronáját” készülnek kiállítani, miközben Románia nemzeti ünnepnapjára, és a 2018-as centenáriumra készül. Megtudtuk: a kiállításnak semmi köze ezekhez a megemlékezésekhez, sőt már 2015-ben meg szerették volna nyitni. A koronázási érmék feltérképezése egy átfogó kutatási projekt része, 2014-ben a Magyar Nemzeti Múzeum Pozsonyban már nyitott egy hasonló tárlatot. – A kiállítás tervezetén már 2015-ben elkezdtünk dolgozni a Magyar Nemzeti Múzeummal, de bürokratikus bonyodalmak miatt a megnyitása elmaradt. Mindamellett, első lépésként még abban az évben megjelentettük a tárlat magyar–román nyelvű katalógusát, amely a két múzeum közös kiadványa – mondta el lapunknak Mitu Melinda muzeológus, az Erdélyi Nemzeti Történeti Múzeum munkatársa. A kiállítás a Magyar Nemzeti Múzeum és a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Karának keretében működő Történettudományi Intézet hozzájárulása révén jöhetett létre, és egy átfogó, interdiszciplináris kutatásra alapul. Az MTA BTK Lendület Fiatal Kutatói Programjának keretében tevékenykedő, Szent Korona Kutatócsoport a magyar uralkodókoronázások és a Szent Korona 1526 és 1916 közötti történetének rendszeres áttekintésével foglalkozik. Céljuk többek között a magyar király-, illetve királyné-koronázások 16–20. századi ceremóniáinak részletes áttekintése, a koronázási jelvények és szertartások eddig ismeretlen újkori forrásainak összegyűjtése, a koronázási érmék adatbázisának összeállítása. Ebben a törekvésben partner a Magyar Nemzeti Múzeum, amely a koronázási érmék feltérképezésének projektjébe bevonta szomszédos országok múzeumait is – magyarázta Mitu Melinda. Ennek folytán jöhetett létre 2014-ben a pozsonyi várban a Szlovák Nemzeti Múzeummal közösen szervezett kiállításuk a Pozsonyi Magyar Uralkodókoronázások Érmei (1563–1830) címmel. A kolozsvári tárlat kurátora Găzdac-Alföldi Ágnes numizmatikus, aki a Magyar Nemzeti Múzeum Éremtárának szakmuzeológusával, Tóth Csabával, Soltész Ferenc Gábor gyűjtővel, kutatóval és a Lendület Szent Korona Kutatócsoport vezetőjével, Pálffy Géza akadémikussal dolgozott együtt a jelentős emlékanyag összeállításán, bemutatásán. A kiállítás több mint 300 arany-, ezüst- és bronzérmét vonultat fel; az anyagnak mintegy fele az Erdélyi Nemzeti Történeti Múzeum gyűjteményeiből származik, másik fele a Magyar Nemzeti Múzeumból érkezett – tudtuk meg Mitu Melindától. A koronázási érmék a hatalmi reprezentációnak voltak fontos eszközei, először II. Lajos koronázása alkalmával, 1508-ban bocsátottak ki ilyeneket. A tárlaton 1563-tól 1916-ig kiadott érmék sora szerepel. A magyar Szent Korona kiváló másolata a Magyar Nemzeti Múzeum gyűjteményéből származik. A tárlatot a múzeum már augusztus folyamán megnyitotta volna, de a koronamásolat csak két hete került vissza Kassáról – tájékoztatott a muzeológus. Ez a magyarázata annak, hogy mostanra tolódott a kiállítás megnyitása, semmilyen vonatkozásban nem kapcsolódik a december elsejei román nemzeti ünnephez. A 2018-as centenáriumra két tárlattal is készül a múzeum – tette hozzá. – A Magyar Uralkodókoronázások Érmei című tárlat kivételes szemelvénye Közép-Európa elmúlt évezredbeli történetének. Megvalósulása egyértelmű tanújele a szervező intézmények szívélyes munkakapcsolatának, amely lehetővé teszi az európai kulturális örökség értékeinek feltérképezését, közös bemutatását – emelte ki a sajtónak küldött közleményében az Erdélyi Nemzeti Történeti Múzeum. A kiállítást november 24-én, pénteken 18 órakor nyitják meg a Constantin Daicoviciu/Bástya utca. 2. szám alatti Erdélyi Nemzeti Történeti Múzeumban, és 2018. január 24-ig lesz látogatható. Zay Éva / Szabadság (Kolozsvár) 2017. december 1.Sorin Mitu történész: megünneplem december elsejét, örülök március 15-énekToleráns, európai szemszögből a románok a nemzetépítés momentumaként tekinthetnek 1918-ra, egy jobb jövő megalapozásaként a maguk, valamint Románia és Erdély valamennyi lakója számára – állapította meg a Krónikának adott interjúban Sorin Mitu kolozsvári történész. A Babeș–Bolyai Tudományegyetem tanára úgy véli, a románoknak meg kell érteniük, hogy a magyaroknak nem jelent örömet 1918-ra vagy Trianonra emlékezni, szerinte ugyanakkor a magyarok részéről is szép volna, ha felfognák, hogy a románok valami olyasmit ünnepelnek december elsején, ami fontos számukra. – Közeledik Románia nemzeti ünnepe, ennek apropóján arra kérem, idézzük fel kicsit a Románia és Erdély egyesülését kimondó 1918. december elsejei gyulafehérvári román nagygyűlést. Milyen mértékben sikerült teljeskörűen tisztáznia a román történetírásnak a 99 évvel ezelőtt történt eseményt megelőző társadalmi-politikai folyamatokat? Vagy esetleg maradtak „fehér foltok” Románia modern kori történelmében? – Annak ellenére, hogy ebben az értelemben mindig előrelépésre törekszenek, a történészeknek soha nem áll módjukban tisztázni valamennyi társadalmi-politikai folyamatot egy adott történelmi időszakban. Fehér foltok mindig létezni fognak bármilyen tudományban, hiszen az igazság keresése sohasem szűnik meg. Ami az 1918-as egyesülést illeti, a legjelentősebb tények és események meglehetősen ismertek. Történészek közötti viták elsősorban ezeknek a tényeknek az értelmezése mentén alakulhatnak ki. De léteznek a történelmi ismeretnek olyan területei is, amelyeken még lehetséges igazán fontos előrelépéseket tenni, mint például megérteni az adott korban, az első világháború és az egyesülés idején élő egyszerű emberek gondolkodásmódját, érzelmeit és magatartását. Engem például lenyűgöz az egyéni lelkiismeret szintjén egy forradalmi időszakban végbemenő lojalitásváltás jelenségének megértése. Meg is próbáltam írni arról, vajon miként volt lehetséges, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia idején élő, ahhoz hűséges, a császárért harcoló emberek rövid idő leforgása alatt átruházzák a lojalitásukat az 1918 után született nemzetállamok irányába. – Miközben a román történészek többsége szerint a románok lakta területek egyesítésének igénye a középkorból eredeztethető, akadnak olyan szakemberek is, akik amondók, hogy az első világháború után az erdélyi románok tulajdonképpen megelégedtek volna a régió autonómiájával is, illetve azzal, ha egyenlő jogokat kapnak Magyarország területén. Ön szerint mi a történelmi igazság? – Nem hiszem, hogy a komoly történészek többsége képes azt állítani, hogy a románok egyesülésre törekedtek (vajon mivel?) a középkorban. Természetesen a középkorban is léteztek etnikai érzékenységek, ezek azonban politikai viszonylatban kevésbé voltak jelentősek a Moldvát és Havasalföldet irányító bojárok és vajdák számára. Az egyesülés nemzeti projektje csupán a modern korban, a 19. században – a „nemzetiségek századában” – nyilvánult meg, és mindez egyaránt érvényes a románokra, az olaszokra vagy a németekre. Ami az erdélyi románokat illeti, 1918-ig közülük a legtöbben minél szélesebb autonómiát akartak elérni a Habsburg-birodalom keretében, és azért mindössze ennyit, mert egész egyszerűen nem hitték, hogy a birodalom belátható időn belül összeomolhat. 1918 után a helyzet megváltozott. Igaz, hogy az erdélyi románok egy része a két világháború között időnként bírálta Bukarestet, de a nemzeti, a „saját” állam eszméje sokkal jobban vonzotta őket, mintsem hogy ezzel az eszmével szemben komoly kihívást jelentett volna egyfajta erdélyi autonómia. Az az elképzelés, miszerint az új feltételek között a románok „megelégedtek” volna kevesebbel is, magyar illúzió csupán, annak az illuzórikus reménynek a megnyilvánulása, hogy – bizonyos „jóravaló” románok segítségével – meg lehetett volna menteni valamit a történelmi Magyarországból. – Az utóbbi időben egyre többször elhangzik, hogy Nagy-Románia létrejötte után száz évvel sem sikerült autópályával összekötni Erdélyt az ország többi részével, és hogy a különböző régiók egyenlőtlenül fejlődtek. Ilyen körülmények között miben áll az egyesülés centenáriumának jelentősége, fő üzenete a román társadalom számára napjainkban? – Egy történelmi esemény jelentőségét mindazok építik, akik felidézik. Minthogy ők meglehetősen különbözőek lehetnek, annak módozata is többféle lehet, ahogy megértik az egyesülés centenáriumát. Egy primitív nacionalista számára (amilyenből elegendőt találni a románok és a magyarok soraiban egyaránt) 1918 konfliktusokkal és nemzeti gőggel terhes időszakként értelmezhető. Olyan pillanatként, amikor „mi, románok” bosszút álltunk az évezredes ellenségen, történelmi elégtételt vettünk, és egy évvel később kitűztük az oláh bocskort a magyar parlament épületére. Toleráns és európai szemszögből a románok a nemzetépítés momentumaként tekinthetnek 1918-ra, egy jobb jövő megalapozásaként a maguk, valamint Románia és Erdély valamennyi lakója számára, legyenek azok románok vagy magyarok. Lehet vitatkozni arról, hogy mennyit sikerült cselekednünk ennek érdekében. De az emberek ilyenkor, ünnep idején különösen szeretnek reménykedni, hinni valami jóban. Kétségtelenül ezt fogják tenni a románok is a századik évfordulón. – Az amerikaiak büszkék július 4-ei nemzeti ünnepükre, a franciák július 14-ére, a magyarok március 15-ére. Miként jellemezhető a románok nemzeti érzülete, büszkesége, amikor a saját nemzeti ünnepükről van szó, miként tekintenek december elsejére? Véleménye szerint miként zajlik majd a nemzeti ünnep és az egyesülést fémjelző centenáriumi év, vajon többre is futja majd a hagyományos katonai parádénál és a nacionalista töltetű politikai díszbeszédeknél? – Abban a korban, amelyben élünk, amikor a globalizáció folyamata ellentétes előjelű identitásbeli reakciókat eredményez, nem annyira a nemzeti büszkeség érzése hiányzik mindannyiunknak, főleg, amikor a politikusok szónoklatait hallgatjuk. A nemzeti büszkeség arra ösztönzi a katalánokat és a kurdokat, hogy autonómiáról és elszakadásról álmodjanak, a nemzeti büszkeség mondatja Donald Trumppal, hogy „Amerika ismét nagy lesz”, Vlagyimir Putyin pedig ennek okán annektálja a Krím félszigetet, a nemzeti büszkeség veszi rá Orbán Viktort, hogy ellenálljon Brüsszelnek és Soros konspirációjának, Liviu Dragneát pedig ugyanez ösztönzi arra, hogy megkíséreljen a magyar kollégája nyomdokaiba lépni. Mint bármely más dolog ezen a világon, a nemzeti büszkeség is csak addig jó, amíg mértékkel nyilvánul meg, és amikor a másik iránti tisztelettel, értelemmel és józansággal társul. Az ünnepek – még a nemzetiek is – akkor válnak sikeressé, amikor az utca embere is hitelesen éli meg őket. Sajnos a politikusok nagyon sokszor csak arra használják fel az ünnepeket, hogy némi szavazatra tegyenek szert. – A romániai magyar közösség alapvető céljait és követeléseit – beleértve az autonómiát – éppen az 1918. december elsején elfogadott Gyulafehérvári nyilatkozatba foglalt ígéretekre alapozza. A határozat egyik legtöbbet idézett passzusa: „Teljes nemzeti szabadság valamennyi együtt élő népnek.” Viszont a román többség úgy véli, hogy ezeknek a követeléseknek nincs jogalapjuk ennek a történelmi dokumentumnak az alapján. Végül is mit ígértek hát a romániai nemzeti kisebbségeknek 99 évvel ezelőtt? – Véleményem szerint a románoknak a magyar kisebbséghez fűződő viszonya nem a Gyulafehérvári nyilatkozaton, hanem a jelenkori kisebbségvédelmi irányelveken kellene alapulnia. Ha ad litteram alkalmaznánk mindazt, amit 1918-ban megígértek, egy időben jelentene túl keveset és túl sokat. A világ megváltozott azóta. Márpedig a románok teljes mértékben meg vannak győződve arról, hogy – legalábbis napjainkban – Románia egy paradicsom a magyar kisebbségek számára, miközben a magyarok úgy látják, hogy nemzetiségi jogaikat sohasem tartották kellőképpen tiszteletben. Amit viszont nem ígértek meg a románok és a magyarok 1918-ban, és nem is tehették meg egy évszázadnyi nemzeti összetűzés után, az az, hogy igazából megpróbálják megértetni magukat a másikkal. Nemcsak hogy „tolerálják”, „megóvják”, elfogadják, hogy nekik is jogukban áll élni a föld színén, legfőképpen itt Erdélyben; ezeket a dolgokat jól, rosszul, de képességeink szerint megvalósítottuk. Egy valamit azonban szinte egyáltalán nem sikerült megtennünk: nem teremtettük meg a feltételeit annak, hogy ne nevezzünk fehérnek valamit, amiről a másik azt állítja, hogy fekete; hogy a románok a Duna déli részéről érkeztek, miközben a többiek azt mondják, Decebaltól származnak; hogy december elsején gyászszalagot kell tűznünk, amikor a többiek pezsgőt bontanak, hogy aztán március 15-én felcseréljük a szerepeket. Beszéljük meg ezeket a dolgokat őszintén, de a másik iránti empátiával is, józanul, ugyanakkor jóindulattal, tisztázzuk végre ezeket, és értsük meg egymást civilizált módon. Persze a magyaroknak is, a románoknak is jogukban áll védeni és őrizni identitásukat, ha ezt kívánják ebben az egyre inkább globalizált világban. De legalább ugyanilyen fontos, hogy megértsék egymást emberként vagy európaiként, szomszédként vagy erdélyiként, környezetvédőként vagy liberálisként. Vagy tudom is én, illiberálisként – ha már ennyira dívik manapság ez a politikai identitástudat – az oroszokkal és a szingapúriakkal együtt. – Ahogy az elmúlt időszakban is megtapasztaltuk, a nemzeti ünnepek problematikája roppant kényes és érzékeny kérdés Romániában. A magyarok a pokolba kívánják Trianont, szerintük nincs mit ünnepeljenek december elsején, eközben a románok erős fenntartásokkal viseltetnek március 15. iránt. Képes lesz megszabadulni valaha a két nép a történelmi előítéletektől? Miként juthatnánk közös nevezőre annak érdekében, hogy a román és a magyar ne váljék – amint egy korábbi értekezésében fogalmazott – rémálomba illő párossá? – Történészként tudom, miként jutottunk el idáig, de nem tudom, miként lehetne túllépni ezen a helyzeten. Prófétaként és mágusként fognám a varázspálcámat, és addig fenekelném vele a két szomszédos és baráti népet, amíg megtanulnák szeretni és értékelni egymást. A nacionalista politikusok szerencséjére nem rendelkezem ezzel a két tulajdonsággal. Egyszerű erdélyi emberként meg tudom ünnepelni december elsejét, és hasonlóképpen képes vagyok örülni március 15-ének is. Emlékszem, hogy az első nemzeti ünnep, amelyiken a kommunista augusztus 23-a után 1990-ben részt vettem, az éppen Magyarországon, Ópusztaszeren volt a magyar államalapítás ünnepén, augusztus 20-án. És csodálatosan éreztem magam! Románként miért ne ünnepelhetném meg egy szomszédos, ma szövetséges, az Európai Unió tagállamának számító ország hivatalos ünnepét? Miért ne érzékenyülhetnék el én is egy kicsit, ha megtörténik, hogy egy magyar templom vasárnapi istentiszteletén azt hallom énekelni a hívektől, hogy Isten, áldd meg a magyart! Vajon leszárad a nyelvem, ha velük együtt dúdolok valamit, és én is átélek egyfajta érzést még akkor is, ha nem az én himnuszom, és Isten nem magyarnak teremtett, hanem románnak? A románoknak kétség kívül meg kell érteniük, hogy a magyaroknak nincs okuk ugrabugrálni örömükben, amikor Trianonra vagy akár 1918. december elsejére emlékeznek, hiszen akkor más uralom, más zászló alá került az az ország, amelyet dédapáik örökre magyarnak hittek. Ez nem volt más, mint történelmi tragédia. De a magyarok részéről is szép volna, ha megértenék, hogy romániai szomszédjuk, erdélyi honfitársaik valami olyasmit ünnepelnek december elsején, ami fontos számukra. Ez az ő ünnepük, amit nem szép mellőzni, vagy ami még rosszabb: bojkottálni! Elhangzott néhányszor: nekünk, magyaroknak nincs mit ünnepelnünk december elsején! Ami igaz is, én sem tartom méltányosnak, hogy egy magyar megünnepelje Erdély elvesztését. De nem erről kell megemlékezni ilyenkor, hanem a románok nemzeti ünnepéről, mint ahogy július 4-én vagy 14-én és március 15-én a szomszédok és barátok ünnepére. Nem hallottam arról, hogy az angolok haragosak lennének július 4-én, habár mintha ők is veszteséget szenvedtek volna abból az alkalomból. Mindez viszont nem akadályozza meg őket abban, hogy az amerikaiak legközelebbi szövetségesei legyenek. Ha más nem is, legalább az illendőség arra int, hogy megszorítsd valakinek a kezét, ha kinyújtja feléd, és hogy koccints, ha megkínál egy pohár itallal (annál inkább, ha az nem sör). Ennek megfelelően megkérhetem arra a tisztelt magyar olvasókat, hogy legalább egy pillanat erejéig örvendjenek december elsején, a románok örömének? Itt, a „Kárpát szent bércén”, ahol a magyarok és románok istene együttélésre teremtett bennünket! Sorin Mitu 1965. április 2-án született Aradon, szülővárosában érettségizett, majd a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem történelem szakán évfolyamelsőként szerzett diplomát 1989-ben, ugyanitt doktorált 1996-ban. Az erdélyi történelem, összehasonlító imagológia és nacionalizmus tanulmányozásának szakértője, a BBTE modernkori történelem tanszékének tanára és igazgatója. Számos kötet, tanulmány, szakcikk, továbbá egyetemi és iskolai tankönyv szerzője. 1998-ban megjelent, a romániai nemzeti kisebbségeket nem jövevényekként, hanem a románsággal egyenrangú sorstársakként bemutató XII. osztályos történelemkönyve rengeteg bírálatot kapott román körökben, többen azzal vádolták, hogy „lábbal tiporja a nemzeti érzelmeket”. Adrian Năstase volt kormányfő a szemére vetette, hogy „a tanulók öntudatát beoltja a magyar revizionizmus eszméivel, amelynek célja Erdély autonómiája és a román állam megcsonkítása”. Sorin Mitu bevallottan büszke arra, hogy egyik felmenője, Oprea Cornea 1628-ban nemesi oklevelet kapott Bethlen Gábor erdélyi fejedelemtől, elismerésül a hadjáratokban szerzett érdemeiért. Felesége, Mitu Melinda a kolozsvári Erdélyi Történeti Múzeum muzeológusa. Rostás Szabolcs / kronika.ro 2017. december 29.Megragadta, a jövőnek is átadta a 19. századi KolozsvártVeress Ferenc, a feltaláló, aki világszínvonalon „rajzolt a fénnyel” Néha megpihen, néha átsiklik rajtuk tekintetünk, de a Kolozsvárról alkotott személyes, belső képünket mindenképpen befolyásolják azok a 19. század második felében és a századfordulón készült, a kincses várost ábrázoló fotók, amelyek manapság ott láthatók kávézók, galériák falain, kirakatok üvegein, felújítás alatt álló épületeket fedő burkolatokon. Jelentős részüket egy kolozsvári polgár, Veress Ferenc fényképezte, aki életének javarészét a „fénnyel való rajzolás” művészetének szentelte. Az új megismerésének lázától hajtva tanult, dolgozott, kutatott, hogy továbbfejlessze a valóság fényképi megörökítésének lehetőségeit. Fotói révén a mai mindennapokban is szembeötlenek az egykori Kolozsvár részletei, felmérhetjük a köztereken, épületeken történt változásokat. Neki köszönhető az is, hogy arcot, alakot köthetünk olyan személyiségek neveihez, akik a mi jelenünket is meghatározó módon alakították. Veress Ferenc (1832–1916) munkával, kutatással töltött életútja kétségkívül tanúsítja azt, hogy mennyire meghatározhatják egy formálódó szellemű fiatal érdeklődési körét bizonyos benyomások, történések, a sokszor kiszámíthatatlan, váratlan módon szövődő emberi kapcsolatok. Autodidakta módon lett mestere művészetének, kutatója a fotokémiai eljárásoknak, és hangzatos címek és diplomák nélkül is világszínvonalú eredményeket ért el, mivel lelkesedése rendkívüli akaraterővel és munkamorállal társult. Mindemellett, ha életének fontosabb állomásait végigkövetjük, újra beigazolódik az a tény, hogy a kutatáshoz és fejlesztéshez komoly anyagi források szükségesek, és hogy a nyitott szellemű, értékközpontú mecénások nagymértékben meghatározzák a fejlődést. Megfelelő keretek híján a kutatómunka lendülete mókuskerék-körforgásban rekedhet meg, mérföldkőnek számító megvalósítások érdemtelenül elsikkadnak. Ilyenképpen történhetett meg az, hogy bár a heliochrómiának, az első direkt színes eljárásnak a továbbfejlesztésében Veress Ferenc érte el a legszámottevőbb eredményeket a 19. században, kísérleteit nem tudta hasznos időben folytatni, mert nem voltak meg hozzá az anyagi keretei Az Erdélyi Nemzeti Történeti Múzeumban 1500 üveglemezt őriznek munkáiból, ezeket digitalizálták, és a 8. Kolozsvári Magyar Napok alkalmából megnyitott időszakos tárlaton legalább háromszáz felvételt ki is állítottak. Kolozsvárról készített felvételeinek néhány érdekesebb tartalmi elemét emeljük ki a továbbiakban, előtérbe helyezve a fényképész-feltaláló úttörő megvalósításait, továbbá Mitu Melinda muzeológusnak, az Erdélyi Nemzeti Történeti Múzeum munkatársának jóvoltából Veress Ferenc digitalizált kolozsvári felvételeiből jó néhányat közzé is teszünk összeállításunkban. Mitu Melindától megtudtuk, például a Rhédey-palota földszintjén működő kávéházban is a múzeum üveglemezeiről készült digitális felvételek láthatók. Ahogyan az elhivatottság születik Veress Ferenc 1832. szeptember elsején született Kolozsváron. Apját fiatalon elvesztette, ezt követően családja elég szűkös anyagi körülmények között élt. Tanulóéveiről ellentmondásos adatok vannak; az bizonyos, hogy aranyműves tanoncnak szegődött Budai Károly nagyenyedi műhelyébe. Első fényképezőgépét 18 éves korában, 1850-ben édesanyjától kapta ajándékba, és attól kezdve el is jegyezte magát a „fénnyel való rajzolás” művészetével. Budai Károly műhelyében olyan egyéniségekkel ismerkedett meg, akik maguk is érdeklődtek a fotózás legújabb vívmányai iránt, mondhatni, hogy az erdélyi fényképezés úttörői voltak; köztük volt például Zeyk Miklós, aki az 1840-es évek elején az elsők között tanulmányozta Erdélyben a daguerrotípiát. A fotózáshoz akkoriban még hozzátartozott a képek előhívási eljárásainak, a megfelelő kémiai folyamatoknak, az anyagok tulajdonságainak alapos ismerete is. Mivel magyar nyelvű fényképészeti szakirodalom nemigen volt, Veress Ferenc autodidakta módon idegen nyelveket, mindenekelőtt franciát tanult, hogy a szakma publikációit elolvashassa. Nagyenyeden kötött barátságot a fiatalon elhunyt Kornis Zsigmonddal (1824 k.–1854) is, aki maga is kedvteléssel fényképezett, és anyagi lehetőségei révén fedezni is tudta kettejük vizsgálódásait. A jód-bróm-ezüst eljárással kísérleteztek, és kevéssel Kornis halála előtt már közel álltak a szárazemulziós módszer kidolgozásához, amelyet végül az angol Richard Leach Maddoxnak csak két évtized múlva, 1871-ben sikerült megoldania. A zselatinos szárazlemez használata a nedves kollódiumos eljárást váltotta fel; technikája abban állt, hogy a finomított enyvet (zselatint) kálium-bromiddal és ezüst-nitráttal keverték, amellyel brómezüst zselatinos emulzió jött létre. Ez üveglapra öntve megszáradt és fényérzékenysége folytán alkalmassá vált kép rögzítésre. Nagy előnye volt az, a – nedves kollódiumos eljárással ellentétben – nem kellett azonnal felhasználni, később is érzékeny maradt a felület. Feltehetőleg Apor Károly közvetítésével került kapcsolatba Veress Ferenc a reformkor vezéregyéniségével, az Erdélyi Múzeum-Egyletet alapító Mikó Imrével, akinek Bécsben vásárolt fényképezőgépével 1855-re elkészítette első albumát, amelyben számos erdélyi, köztük sok kolozsvári lakhellyel is rendelkező személyiséget megörökített. 1853 őszén nyitotta meg Kolozsvár és Erdély első fényképészeti műtermét; Mikóval való barátságának köszönhetően egyre nagyobb számban érkeztek a főúri megrendelők. Az emberek fokozódó érdeklődésétől buzdítva lelkesen fényképezett, forrásértékű portrékat készített az erdélyi országgyűlések, bálok alkalmából a városban összegyűlt notabilitásokról és családtagjaikról, de a társadalomnak más rétegeiből is voltak kliensei. 1855-ben kiadott albumának jövedelméből és Mikó Imre támogatásával ebben az évben eljutott Münchenbe és Párizsba. A Magyar Nemzeti Múzeum munkatársa, Lengyel Beatrix a Veress Ferenc fotókerámiáival kapcsolatos tanulmányában felhívja a figyelmet arra, hogy a kolozsvári fényképész már 1856-ban elkészítette első, jó minőségű életnagyságú fényképnagyítását. 1858-ban nősült, az ismert kolozsvári nyomdatulajdonos leányát, Stein Jozefát vette feleségül. 1858 végéről ismertek első, vizitkártya nagyságú felvételei, 1859 végén közölte első cikkét a fényképezésről. 1859-ben – már száraz eljárással – fotósorozatot készített Kolozsvárról. A Kolozsvár képekben 1859 címmel közzétett albumában a város tereit, utcáit, épületeit fotózta. Kolozsvár különböző részleteinek fényképezésével a későbbiekben sem hagyott fel, megörökített lebontásra ítélt bástyákat, kapukat is. Az ő munkáinak köszönhető, hogy a 19. század végi Kolozsvárt illetően a kortársak elbeszéléseihez, építészeti leírásokhoz konkrét képi emlékeket, forrásértékű felvételeket is társíthatunk. Veress Ferenc idejekorán felismerte a fényképnek, mint dokumentumnak az értékét, már 1862-ben közzétette ezzel kapcsolatos gondolatait. Nagyon fontosnak tartotta az építészeti emlékek, természeti kincsek, kiemelkedő személyiségek megörökítését. 1861-ben új, műteremmel bővített házat építtetett a Sétatér utcában, amelyet 1868-ban emeletessé bővíttetett. 1865-ben megválasztották az Erdélyi Múzeum hivatásos fényképészének. „Vendégszerető, pezsgő szellemiségű házában, műtermében gyakran fordultak meg nevezetes személyiségek” – írja Lengyel Beatrix. Szakirodalmi források szerint Veress Ferenc már 1866-tól próbálkozott színes fénykép előállításával. 1867-ben tett párizsi utazása alkalmával megismerkedett Niepce de Saint Victorral (1804–1870), aki sokat foglalkozott a jelenséggel, amelynek során a vegyületek közvetlenül változtak el az eltérő színű fénysugarak hatására. Zay Éva / Szabadság (Kolozsvár) lapozás: 1-9
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
